1. Pszeudó zen történet – A szélben lengedező fűz ág
A Mester és Titok Tóni a tó partján üldögéltek. A Mester a fűzfa ágainak lengedezését nézte a
szélben. Váratlanul megszólalt a Mester.
- Az ágnak minden mozdulata a szélben, egy elmúlt pillanatra figyelmeztet, - a múlandóságra.
Pszeudó zen történet – A fűzfa és a felismerés
A Mester és Titok Tóni a folyó parton üldögéltek, nézték, hogy lengedeznek a fűzfák ágai a
szélben. Egy idő után a Mester megszólalt.
- Ha a szélben lengő fűztől tanulsz, felismerésre jutsz. A könyvek, tanok, tanítók, csak tudást
nyújtanak, mik épp a felismerés akadályai lehetnek.
Pszeudó zen történet – A Mester megkapaszkodik
A Mester és Titok Tóni lassan haladtak felfele, a meredeken, Mező-havas csúcsa fele. A Mester
egyszer csak megcsúszott, de hirtelen elkapott egy kicsi fenyő fa csemetét és azzal segített magán
a kapaszkodásban. Fenn a csúcson a következőt fűzte az esethez a Mester.
- Látod Tóni, amikor felfele haladsz az élet hegyén, akkor is sokszor megcsúszol, és olyankor, jó
ha akad egy kis történet, melyben megkapaszkodol és segíted magad a kapaszkodásban.
Pszeudó zen történet – Ki a mester?
A Mester és Titok Tóni a kerti körte fa alatt heverésztek. Tóni gondolta, hogy már megtöri a rég
óta beállt csendet közte és a Mester között.
- Mester, mond már meg nekem, hogy ki - mi a mester?
- Nem megoldás! - válaszolta a Mester.
Pszeudó zen történet – A hegymászó halála
A Mester és Titok Tóni, egy nagy város parkjában sétáltak. Egy nagy fa alatt lévő padra leűltek

2. pihenni. A padon egy újság volt, melyet olvasója hagyhatott ott. A címlapon nagy betűs hír adta
tudtul, hogy a Himalájában egy magyar származású orvos, hegymászó halt meg. A Mester
miután elolvasta a cikket, csak annyit mondott:
- A hegymászó végzete az volt, hogy nem ismerte a lélek mélyén lévő belső hegyet, ha ismeri,
megvédi a külső hegytől.
Pszeudó zen történet – A harc nélkül elfoglalt Erdélyről
A Mesternek kedvenc kiránduló helye volt Mező-havas a Keleti-Kárpátok nyugati
hegyvonulatának egyik csúcsa. A Mester és Titok Tóni napszentültére értek fel és még egy
darabig fürödhettek a lemenőben levő napban. Mivel ritka, tiszta idő volt belátták az egész
Erdélyt. Ilyenkor a Mester méla szomorúsággal bámulta Erdély hegyeit a tájat és mindig
elmondta Tóninak, hogy milyen szomorú mindig, mikor látja, hogy mit veszített el az Erdélyi
magyarság a székelység. Annak ellenére, hogy a Mester mindig elszomorodott, őszintén, a
székelység az erdélyi magyarság országvesztésén, ennek az okait teljesen másként látta és sokkal
bölcsebben.
- Látod Tóni a románság, lényegében harc nélkül foglalta el Erdélyt tőletek a harci erényeitekre
büszke magyaroktól. Tudom, hogy a második világháború idején a Keleti-Kárpátokban lévő
Árpád-vonal és védelme, hadászatilag, a világtörténelmi összehasonlításban jelentős és mégis,
nektek mindig, csak fogyott az országotok és ti is, ami a legszomorúbb, saját országotokban is
fogytatok, amikor még viszonylagosan a tietek volt, 1867 után is. Tudod Tóni, hogy ti nem
tudtátok, mit a románok tudtak, hogy kell igazán országot foglalni és azt az után megtartani. A
románok szép csendben, mint a víz, századokon keresztül befolytak Erdélybe és felszívódtak a
talajba, onnan a növényekbe és az élő világba. Ti magyarok, túl agresszíven jöttetek, nem
szívódtatok fel a talajba és a növényzetbe, mert nem úgy jöttetek, mint a víz. A ti fiaitok olvassák
a kínai filozófia nagy műveit, ismerik a víz filozófiáját és még sem veszitek észre, hogy Erdély ott
veszett el, hogy a románok élik a víz filozófiáját, ti meg székelyek, ahogy a Székely
Himnuszotokban éneklitek is, a lassan porló kő filozófiáját élitek és nem az örök vízét, mely
mindenben jelen van és minden formát felvesz. Ti székelyek ott fogtok veszíteni, hogy csak két
formát vetettek fel és ez kevés a megmaradáshoz, a nem hajló fenyőét és a porló szikláét. Ti nem
tudjátok, hogy nem mindegy, hogy milyen képekkel azonosul a nemzet, mert a képek akár a
vesztét is okozhatják, de éltethetik is. Tóni, ti székelyek, magyarok okosabbnak tartjátok
magatokat a románokkal szemeben és van bennetek egy jó adag kultúr-gőg a románokkal
szemeben, de ez alaptalan, mert a románok bölcsebben választottak képet, mivel azonosultak,
olyat mely megtart: nem a büszke fenyőt választották, mely inkább törik, mint meghajoljon,
hanem a fűét, mely lehajlik a kasza előtt és megmarad. Tudjad Tóni, hogy egy népet azok a
képek éltetik, vagy pusztítják el, melyeket választ. De ami ennél is rosszabb, hogy nálatok
magyaroknál a Kárpát-medencében, már képei sincsenek. És tudod, hogy mit mondott Dzsingisz
kán, hogy amely népnek nincs nemzeti szimbóluma az halálra van ítélve.
Pszeudó zen történet – A Semmi utáni vágy megtagadása

3. A Mester és Titok Tóni egy nagy tölgy alatt heverészett a nyári melegben. Amúgy nagyon
szerettek heverészni és nem csináltak titkot abból, hogy nagyon lusták.
- Imádom a semmit tevést. De Te Tóni hova rohansz olyan idétlenül. - mondta a Mester.
Tóni azt hitte, hogy elment a Mesternek a szép esze, mert ő is épp úgy hevert, mint a Mester.
- Mester, én nem rohanok, hát Te vak vagy nem látod, hogy heverek, mint Te.
- Igen, ez igaz, heversz, de közben rohansz kétségbeesetten, hogy a Semmi el ne érjen,
megtagadod a Semmi utáni vágyadat.
Pszeudó zen történet – Maguk mögött hagyják a hegyet
A Mester és Titok Tóni dél körül értek fel Mező-havasra. A hegycsúcs néma csendjét nem törte
meg egyikük sem, csak vagy két órai pihenő után a Mester, ki csak annyit mondott:
- Tóni, akik felértek a csúcsra maguk mögött hagyták a hegyet.
Pszeudó zen történet – A Prédikátor könyve és Kelet metafizikái
A Mester és Titok Tóni egy nagy tölgy alatt heverésztek. Tóni a Prédikátor könyve versecskéit
ízlelgette. A Mestert egy idő után rápillantott a könyvre és csak annyit mondott:
- A Prédikátor könyve több, mint Kelet összes misztikus mélységű metafizikái, mert a Prédikátor
könyve tanítása szellemében, azok is pusztán csak hiúságok és szélkergetések.
Pszeudó zen történet – A folyó csak folyik
A Mester és Titok Tóni a Feketeűgy partján heverésztek. Hosszú hallgatás után a Mester
megszólalt.
- A folyó csak folyik, az ember is elég ha hagyja pusztán csak folyni a lelkét.
Nagy Attila Puli